„Az írást elsősorban önmagáért muszáj csinálni” – interjú egy nem mindennapi költővel
Aki szokott kortárs irodalmat olvasni, vagy nyitott az új költészeti stílusokra, az biztosan találkozott már Simon Márton nevével. Költő, műfordító, a slam poetry kiemelkedő alakja, több irodalmi díjat nyert alkotó. Augusztusban megjelent új verses kötete az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélni, ezzel ez lett a negyedik a polcon a Dalok a magasföldszintről, a Polaroidok és a Rókák esküvője verseskötetei mellett. Ezen felül idén jelent meg a 99 magyar vers versválogatása is a Helikon Kiadónál, valamint múlt hónapban a Vates ruházati márkával közösen készült el új kollaborációjuk. Az utóbbi időkben nagyon aktív, szakmán belül és kívül egyaránt. Vajon hogyan vélekedik a költészetről? Mi az a határ, amit tartania kell egy alkotónak a művész és a magán ember között? Többek között erről kérdeztük Simon Mártont, de új verseskötetéről és a Vates kollekcióról is szó esett.
Már fiatalon elkezdett foglalkozni az írással, a húszas évei közepén jelent meg a legelső könyve, a Dalok a magasföldszintről címmel. Akkor kezdő fejjel, gondolkodással milyen célt adott a verseinek? Miben változott ez meg manapság?
Sok minden változott azóta, ez tény, de a lényeg azért ugyanaz maradt, mivel az írást elsősorban önmagáért muszáj csinálni, és ez azóta is így van. Szóval annak idején is azért írtam, mert úgy voltam vele, hogy verset kell írnom. És ez pontosan így van ma is.
Korábban említette, hogy ön szerint a költők az univerzum titkos királyai, mert versekkel bármit el lehet érni. Mit gondol, mi a szerepe, a feladata a mai költőknek a világunkban?
Erre kizárólag azt tudom mondani, hogy ahány költő, annyi szerep és még sokszor annyi különböző feladat. Lehet persze kisebb-nagyobb általános igazságokat megfogalmazni ennek kapcsán, de az egyetlen dolog, ami biztos, hogy a költőnek írnia kell, ez a szerepe és a feladata. Minden más egyéni döntés kérdése.
Korábbi interjúkban olvasható, hogy az Éjszaka a konyhában az eddigi legszemélyesebb kötete lett. Ön szerint egy alkotónak általában mennyit kell vagy szabad megmutatnia saját magából, a saját életéből, hol kell meghúznia a határt?
Én úgy látom, hogy ha egy verseskötet túl intim, túl egyértelmű, túl személyes, az nemcsak fullasztó, de versként sokszor érdektelen is. Ennek ellenére nem zárnám ki, hogy lehet jó szöveget írni személyesebb hangvételben is, sőt én is próbálkozom ezzel időnként, de azért egy minden szempontból tágabb összefüggésben kellene a verseinknek érdekesnek lenniük elsősorban. Ez csak valami szín, mellékzönge, adalék.
„Nevem is puszta megtévesztés, / a rejtőzködés eszköze, árnyék / és egyre csak nő, a reflektor / közeledtével egyre nő,”
Ön általában mennyit mutat meg magánéletéből verseiben és slam poetrykben? Vagy mint az idézett sorokban írja, a neve a rejtőzködés eszköze és a magánembert teljesen különválasztja az alkotó embertől?
A fenti sor a kimondhatóság, megfogalmazhatóság problematikáját tematizálja, a szavakkal jelölhetőség abszurditását, amibe én is beletartozom, mint a világ összes többi része. De ahogy feljebb is mondtam, a tényleges magánéletemből semennyi nem kerül be a verseimbe, a magánviszonyaim lenyomatai pedig inkább hátteret adnak a szövegeknek, vagy inkább keretet, amiből a mondatok kinőhetnek.
Inkább introvertáltnak vagy extrovertáltnak tartja magát? Mindig is ilyen volt? Ha nem, mi változtatta meg a hozzáállását?
Szélsőségesen ingázom a kettő között. Ez mindig is így volt valahogy, radikálisan nem változtatott rajta a slam sem, se semmi egyéb.
Az idő múlásával az ember hozzá tud szokni, ha róla van szó cikkekben, vagy akárhol, persze függ attól, hogy miről. Mennyire szereti, ha önről beszélnek? Mennyire szeret saját magáról beszélni interjúk során?
Nem szeretek.
A legújabb könyvében melyik verse lett a személyes kedvence? Melyik az a vers, amelyik érzelmileg leginkább elragadta írás közben, és miért pont az?
Az „Anyám útja egy űrhajóval…” a legszemélyesebb mindenképp, bár el ez sem ragadott, mert muszáj távolságot tartsak írás közben, különben hamar elcsúsznék szerintem. Azt hiszem, itt sikerült a kitalált struktúrát úgy megformálni a végén, hogy elég szabálytalan, szokatlan, ismerősen is ismeretlen lehessen, és ne csak szavak legyenek, de súly is. Az nem utolsó.
November 24-én jelent meg a Vates-szel közösen alkotott kollekciója, a Polaroidok című kötetéből lett kiválasztva 6 mű, amiket olvashatunk majd a termékeken. Miért pont a Polaroidokból lett kiválasztva? Miért nem lett például mindegyik kötetből kiválasztva egy-kettő?
Egy kivétel van az új kötetemből, de a dolog oka ennél sokkal prózaibb. Egyrészt messze ez a legismertebb dolog még mindig, amit kiadtam, és valahányszor szóba kerül, hogy milyen pólót csináljunk, ebből jön a legtöbb javaslat – talán azért is, mert erre strukturálisan is alkalmas. Másrészt annyira messzire eltávolodott már tőlem ez a kötet, hogy nagyon semleges a viszonyom hozzá, szeretem, de nem érzem a szövegtest megsértésének, ha kiveszünk belőle egy részt és önállóan útnak indítjuk, mert eleve, szinte minden mondata önálló életet él azóta is. Az én saját viszonyom minden könyvemhez más, bár alapvetően jó. A Polaroidokhoz a leginkább ilyen.
Szokott szerepelni Vates-esteken, várható a kollaboráció kapcsán Vates-esemény?
A Vates alapítói közül Bárány Bencét ezer éve ismerem, fellépni talán 1-2-szer voltam náluk, eseményt erre most nem tervezünk rászervezni, amennyire tudom. Nem volna rossz, de a pandémiás helyzet miatt mi is óvatosan duhajkodunk. A pólóknál ezerszer fontosabb, hogy mind vigyázzunk magunkra.
(Millei Anikó)
