Molnár Attila: Egy maximalista sportoló sose tudja, mi rejlik benne
Molnár Attila síkfutó eseménydús fedettpályás idényt tudhat maga mögött. 2025-ben két országos csúcsot futott 400 méteren, emellett ugyanezen a távon Európa-bajnok és világbajnoki negyedik lett, majd a 4×400-as váltóval harmadik helyen zárta a világeseményt. A sikerek mellett beszélgetésünk során szóba került, hogyan hagyta ott a labdarúgást az atlétikáért, milyen a Ferencváros színeiben készülni, de egy becsülendő szokásáról is mesélt.
Hogy halad a felkészülése a szabadtéri versenyekre?
Remekül, elkerülnek a sérülések és most már az edzések is úgy mennek, ahogyan azt szerettem volna. Mindenesetre nehéz visszarázódni egy világverseny után abba, hogy már nem kell olyan gyorsan futni, mint ott. Ezt még mentálisan szoknom kell, hisz sikerek ide vagy oda, még fiatal vagyok.
Térjünk vissza a kezdetekhez. Miképp indult az atlétikai pályafutása? Kezdetben ugyebár focizott.
Fociban tehetséges voltam labda nélkül, labdával már kevésbé. Szerettem a csapatjátékot, de gyerekként nehezemre esett befogadni annak velejáróit, természetesen ezt ma már másképp gondolnám. Ám akkor ez elég ok volt a váltásra, és elindultam egy másik úton: megragadtam a játékból azt, ami jól ment, a futást.
Mikor jött el az a pillanat, amikor komolyabban foglalkozott az atlétikával?
A 2022-23-as tanév felénél döntöttem úgy, hogy az egyetemi tanulmányaimat egyelőre felfüggesztem, mert a BME informatika szakját nem lehetett összeegyeztetni az atlétikával. Utálom félgőzzel csinálgatni a dolgokat, ha valaminek nekikezdek, akkor azt teljes erőbedobással teszem. Így tettem le végül a voksomat az atlétika mellett, tanulni úgyis lesz még időm életem végéig.
Egy következő szintlépés volt a pályafutásában, amikor 2021-ben leszerződtette az FTC. Hogyan került a Ferencvároshoz?
Szerettem volna keresni magamnak egy jó klubot és egy jó edzőt, ebben a kettőben nem voltam hajlandó kompromisszumot kötni. Magyarországon egyedülálló az az infrastruktúra, az a légkör és az az edzői minőség, ami a Ferencvárost jellemzi, ezért úgy döntöttem, hogy akkor legyen zöld-fehér!
Mi volt a legnagyobb változás a felkészüléssel kapcsolatban?
A legnagyobb változás talán az volt, hogy ezzel a váltással a felkészülésem kilépett a nevelőjellegből. Utánpótláskorban egyfajta munkára való nevelés zajlik, hogy a fiatalok elbírják a terhelést. Ezekért az alapokért rengeteget köszönhetek az SVSE-nek (Sportolj Velünk Sport Egyesület – a szerk.), ám amikor eldöntöttem, hogy abbahagyom a tanulást, akkor bejött a karrierembe a professzionalizmus. Ettől kezdve sokkal céltudatosabban edzettem.
Beszéljünk kicsit a nemrég lezajlott világbajnokságról. Sikerült már feldolgoznia a harmadik, illetve negyedik helyet?
Feldolgoztam és felfogtam, noha ez a mérföldkő az életem hátralévő részében még folyamatosan csiszolódni fog. Emellett minden hibát, amit elkövettem, azt igyekszem kijavítani a jövőre nézve.
Azon kevesek közé tartozik, akik bevállalták a fedettpályás Európa- és világbajnokságot is. Utólag visszagondolva hogyan értékeli ezt a döntést?
Ez volt a megfelelő lépés, hiba lett volna csak az egyikre menni, mert úgy túlzottan nagy kockázata lett volna egy esetleges malőrnek.
Nem volt benne a pakliban egy sérülés a fokozott terhelés miatt?
A felkészülés során sokkal jelentősebben feszegetem a fizikai határaimat, mint a 400 méteres futamokon, ettől függetlenül volt veszélye annak, hogy megsérülök. Szerencsére meg tudtuk oldani, hogy ez ne így alakuljon.
Hogyan viseli, hogy az elmúlt időszakban megnövekedett Ön körül a médiafigyelem?
A rövid válaszom az, hogy felelősségteljesen kezelem. Nem engedem, hogy a felkészülésembe belefolyjanak az interjúk, mert most az edzéseken van a hangsúly. Ha pedig valaki nem koncentrál erre eléggé, akkor az meglátszódik az eredményein.
Tudni lehet, hogy a közösségi médiában érkező gratulációkra igyekszik személyesen, egyesével reagálni. Fontos számára, hogy megmaradjon annak, aki mindig is volt?
Így van. Azok mindig is elsőbbséget fognak élvezni ebben, akik már akkor is mellettem álltak, amikor még nem tudott rólam senki. Ezt a szokásomat meg szeretném tartani a jövőben is. Ez vagyok én, ezt mindig be fogom vállalni, ezért hívnak engem Molnár Attilának.
Az Eb-sikerről azt nyilatkozta, hogy az még nem a csúcs, hanem egy fényesen csillogó állomás. De akkor mi lehet a csúcs?
Ezt nem szeretném meghatározni. Nem is lennék jó sportoló, ha azt mondanám, hogy „ez, és nem több”, mert egy maximalista sportoló sose tudja, mi rejlik benne. Sohasem egy időeredmény van a fejemben, amit el kell érnem, hanem próbálok kiadni magamból mindent, aztán elég lesz, amire elég. Nem tűzök ki konkrét célokat magam elé, és boldog vagyok, hogy ez az egész karrierem folyamán így volt.
(Bózsik Tamás Pál)
