Kovács Tamás: Arra koncentrálok, ami éppen a feladatom
Kovács Tamás Junior Prima díjas színész az elmúlt években a színpadtól a tévéképernyőkön át a filmvászonig mindenhol felbukkant, bemutatva színészi játéka sokszínűségét. Az Aranyélet után először a Korhatáros Szerelem című sorozat egyik főszerepében (Dávid) tűnt fel, de láthattuk az Apatigrisben, a Mellékhatásban, A mi kis falunkban és a S.E.R.E.G.-ben is. Olyan fontos magyar sikerfilmekben is játszott, mint a Semmelweis vagy a Hunyadi-sorozat. A január 22-én bemutatott Magyar menyegzőben az egyik főhős, Peti karakterét játssza. A Vígszínház társulatának tagjaként több darabban játszik, például az Igazából komédia (Adam Trainsmith), a Magyar Elektra (Orestes), és a Rebbenő pillantások a kihalás pereméről (NOAH WEXLER JR / CIA / QI (AI)).
Hét év után mi motivált arra, hogy színházi társulatot válts?
Amikor leszerződtem a székesfehérvári Vörösmarty Színházba, azért tettem, hogy művészileg terheljenek, és azért, hogy nagy szerepeket játsszak el. Visszagondolva jó döntés volt annak idején Fehérvárra szerződni, hálás vagyok azért, hogy ott kezdhettem a karrierem. Inspiráló közeg volt, remek emberektől tanulhattam, és nagyon szép szerepeket játszhattam el. De egy bizonyos idő után az embernek meg kell újulnia, és ehhez a megújuláshoz az is hozzátartozik, hogy új helyről szerezzen inspirációt – így jött képbe a Vígszínház.
Milyennek látod a Vígszínház társulatát? Mit szeretnél elérni a tagjaként?
Nagy társulat, kiváló színészekkel. Több színpadon játszunk sok-sok előadást különböző stílusokban. Népszínház jellege van, és szerintem ez nagyon jó lehetőség; színészileg is. Szerintem egy erős társulat, és abban reménykedem, hogy hasznos tagja tudok lenni: társaimmal együtt tudom húzni a színház szekerét, és értéket tudok hozzáadni az egészhez.
Van álomszereped?
Nem igazán. Amikor egyetemistaként találkoztam különböző darabokkal, akkor mindig megfogalmazódott bennem, hogy „ezt vagy azt eljátszanám”. Azóta igazából mindig a következő kilométerre próbálok összpontosítani. Arra koncentrálok, ami éppen a feladatom. Nemrég kezdtünk el próbálni egy darabot, most ezzel vagyok elfoglalva, erre igyekszem fókuszálni.
Külhonban, a Vajdaságban születtél – így mennyire érezted személyesnek a Magyar menyegző történetét?
Peti karakterének útja ellentétes az enyémmel: ő egy budapesti gyerek, aki belecsöppen a kalotaszegi világba, fenekestül felfordul az élete, majd teljesen beszippantja ez az életmód. Azt kellett eljátszanom a filmben, hogy teljesen ismeretlen azoknak a karaktereknek a vendégszeretete, a közege, a nyitottsága, a melegszívűsége. Személy szerint abszolút magaménak érzem ezt az egészet.
Miben más a színészet egy filmforgatáson, mint a színházban?
Máshogy kell az embernek beosztani az energiáit. Egy színdarab próbái másfél-két hónapig tartanak. Van egy speciális folyamat: olvasópróba, próba, bemutató, és ott még nincsen vége az egésznek. Eljátsszuk a darabot, tízszer, hússzor, ötvenszer, százszor, és minden előadás más. Múlik az idő, formálódik a szerep és az előadás is. A színház mindig az „itt és mostról” szól, egy organikus, élő dolog.
Egy filmforgatás teljesen máshogy néz ki. Kiviszik az embert hajnalban, és lehet, hogy csak délután kettőkor kerül a kamera elé, addig „csak” készülődik. Várakozik, koncentrál, és aztán van, egy egy- vagy kétperces jelenet, amikor maximális koncentrációt kell produkálni. Arról nem is beszélve, hogy általában nem időrendi sorrendben vesszük fel a filmet, lehet, hogy a film végét vesszük fel a forgatás elején.
Esetleg van olyan pillanat a Magyar menyegzőben, amire különösen büszke vagy?
Nagyon nagy élmény volt nekem az egész Magyar menyegző forgatás, attól kezdve, hogy meg kellett tanulni néptáncolni. Az egész felkészülés egy izgalmas folyamat volt, maga a forgatás is, egy életre szóló élmény volt nekem az egész.
Milyen tanácsot tudnál adni egy pályakezdő színésznek?
Egy jó tanácsot? Ne legyen színész. Bár nagyon szeretem ezt csinálni, az az igazság, hogy egy nagyon túltelített szakma, aminek rengeteg buktatója van. Ezt nekem is sokan elmondták, és ahogy öregszem, egyre inkább rájövök, hogy nagy részben a szerencsén múlik ez a szakma.
(Hacsek Anikó, Horváth Natália)
