Gundel Takács Gábor: „A siker nem cél, hanem következmény”
Gundel Takács Gábor, a „kvízmester”, a magyar televíziózás egyik legikonikusabb alakja. Hangjával, műsoraival már évtizedek óta szórakoztat és tájékoztat. Idén a 32. Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon is tiszteletét tette. Az új nemzedékhez intézett tanácsai mellett néhány kulisszatitkot is megosztott a DUE Tallózóval.
Miért választottad a műsorvezetői pályát?
Mindenkiben vannak különféle késztetések, amik rávezetik arra, hogy mi az, amivel foglalkozni szeretne. Ha valaki csak azért választja a jogi pályát, mert a családjában mindenki ezt csinálta, könnyen boldogtalanná válhat, hiszen nem a saját útját járja. A belső hangokra, belső késztetésekre kell figyelni. Ez terelgetett engem is, bár eleinte azt hittem, hogy a színházban fogok tudni igazán kiteljesedni. Általában az újságírókat és a művészeket ugyanaz a két késztetés hajtja: a kíváncsiság, és az, hogy jó volna megmutatni másoknak, amire rájöttünk. Ennek az eszköze lehet a színház, a festészet, vagy az újságírás is. Valójában engem abban a tekintetben terelt erre az útra az élet, hogy megmutatta, hogy nekem nem a színház, hanem a média ebben az eszközöm.
És abban is inkább a szórakoztatás?
Nem feltétlen. Inkább azt gondolom, hogy maga a történetmesélés a lényeg. Mindig azon van a hangsúly. Nagyon érdekes volt szembesülnöm azzal, hogy a kvízműsorok esetében a közönség nem a kérdésekre emlékszik, hanem az emberekre. Hogy mi történt velük, hogyan játszottak. Összehasonlítják velük magukat: „én tudtam volna”, „nem tudtam volna”, és így tovább. Hogy ez szórakoztató, vagy megható, az már másodlagos.
Milyen szerepet töltesz be a versenyzők életében?
Leginkább két fő feladatom van, amikor kvízműsort csinálunk. Először is a játékot kell menedzselnem, akárcsak a játékvezetőnek a sporteseményeknél: oda kell figyelnem a szabályokra, a játékosokra, a kérdésekre és a feladatokra. Viszont egy televíziós műsor keretein belül is kell gondolkodnom. Szabályozom a műsor ritmusát: mikor kell kicsit lassítani, beszélgetni, mikor kell megpörgetni, mikor van helye vidámságnak és mikor kell komolynak lenni. Eközben a kollégák is instruálnak, a fülesemen keresztül kommunikálnak velem arról, hogy mikor következik a reklámszünet, vagy hogy kérdezzem meg a versenyzőtől, aki lovagol, „azt a lovas kérdést.” Közös munka zajlik. Ha ezt a kettőt sikerül összehangolni, akkor létrejön egy olyan műsor, amit a nézők élvezni fognak.
Mi volt a legviccesebb, vagy legfurcsább, ami forgatáskor történt?
Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor a „Ki volt a 300 éve született uralkodónk?” kérdésre Mária Terézia helyett Tarzan lett a válasz. De sok ilyen van, ami nem került adásba, például a Maradj Talpon!-ban, amikor áramszünet volt, és néhányan leestek a sötétben. Persze a nézők azzal sem lehetnek tisztában, hogy a fülesemben ott van a kreatív producer és a szerkesztő, akiknek kedvelt elfoglaltságuk, hogy olyan dolgokat mondanak nekem, amiken ők nevetnek a színfalak mögött, de nekem ilyenkor az arcom sem rándulhat. Nagyon élvezik, hogy vissza kell tartanom a nevetést.
Hogyan viszonyulsz a hírnévhez?
A siker nem cél, hanem következmény. Nem erre kell koncentrálni, hanem arra, hogy jó munkát végezzek. Így sokkal inkább elismerik az embert, híres lesz, nem pedig hírhedt, nem ismert, hanem elismert és ezek nagyon nagy különbségek.
Mi van a lyuk alján a Maradj Talpon!-ban?
Igazából el lehetne mondani, de nem szeretném. Ez pont olyan, mint a bűvészet. Ha csinál valaki egy jó bűvésztrükköt, akkor csillog a szemed, de ha elmondja, hogy volt ott egy damil, akkor elvész a varázslat.
Ha elindulnál játékosként a Maradj Talpon!-ban, vagy bármelyik műsorodban, meddig jutnál szerinted?
Én olyan vagyok, mint az átlagember. Egyes témakörökből, amik érdekelnek, többet tudok, másokból kevesebbet. A top kvízversenyzők, akik a Géniuszban vannak, már tudatosan készülnek olyan témakörökből is, amik egyébként nem nagyon foglalkoztatják őket. Többet foglalkoznak például a bulvárral, mert az a nagyon okosak Achilles-sarka. Szóval, ha versenyző lennék és jönnének olyan témakörök, amik kevésbé érdekelnek, én is lepotyognék.
Itt a Sajtófesztiválon nagyon népszerű voltál, de úgy vettem észre, hogy a legújabb generációk tagjai már kevésbé ismernek.
Ők már nem néznek annyi televíziót, ami nem is baj szerintem. Az újságíró szakma audiovizuális része kezd átcsúszni az online térbe. Ez számunkra nem olyan nagy probléma, inkább az a kérdés, hogy a tévécsatornák meddig maradnak fent. Egyébként pedig ez a világ rendje, ne a 60 éves ember legyen a példaképük mindenáron. Viszont örülök, amikor olyan helyekre hívnak, mint a Sajtófesztivál, mert én is sokat tanulok ilyenkor arról, hogy a fiatalok hogyan gondolkodnak, milyen kérdéseket tesznek fel, mi a fontos számukra.
Mit üzensz az új nemzedékeknek?
Ne ismertek akarjanak lenni, hanem azt tartsák szem előtt, hogy mit akarnak elérni, befelé figyeljenek. Nem a nagy nézettségnek kéne a fő szempontnak lenni. Az a lényeg, hogy azt add át, ami belülről jön, mert akkor lesz az igazán jó. Minden más művi. A néző vagy az olvasó nem feltétlenül tudja, hogy egy műsor vagy egy cikk mitől jó. De azt mindenki leveszi, hogy mi az, ami igazi, és mi az, ami megjátszott. Arany János egyik sora az én ars poeticám. „Van hallgatód? Nincsen? Te csak mondd, ahogy Isten adta mondanod.” Az a dolgom, hogy mondjam – hogy kinek tetszik, az már nem az én dolgom. A mi szakmánkban azzal kell foglalkozni, hogy mi az, ami nekem igazából fontos, és mik azok az igaz történetek, amikről én szeretnék mesélni.
(Erdélyi Bíborka)
