Lékai Máté: „Önmagában már az egy nagyon nagy eredménye a magyar férfi kézilabdának, hogy ott van az olimpián”
Lékai Máté a Ferencváros és a magyar férfi kézilabda-válogatott kulcsfigurája. Irányítóként látjuk a pályán – nyáron az olimpián is –, de a magánéletben odaadó apa, férj. A kudarcokat is megélt győztes sportoló, a fiatalabb játékosoknak mentor vagy példakép őszintén és vagányan beszélt élete minden aspektusáról, ahogy azt tőle a csarnokban már tizenéve megszokhattuk.
Mostanában sokszor úgy hivatkoztok a válogatottra, mint egy család. Lékai Máté melyik családtag?
Nagyon jó kérdés, erről talán a többieket kéne megkérdezni. Egyszer egy nagy testvér, máskor egy apa. Ez szituációktól függően változik, mikor mire van éppen szükség.
Az ilyen szerepekre meg kell érni, vagy ösztönösen jön, és csak az válik vezérré, aki ,,születik rá”?
Nyilván kell hozzá érni és szükséges egy bizonyos tapasztalat, de alapvetően belülről jön. Akinek nincs erre affinitása, az hiába látott sokat, nem lesz képes ilyen szerepet betölteni.
Az idei év eddig egy sikeres Európa-bajnokságot hozott a válogatott számára, illetve egy olimpiára való kijutást. Vezet út innen még felfelé?
Bízom benne, hogy igen. Ez egy nagyon jó időszaka a válogatottnak, a két eredmény olyan közel volt egymáshoz, hogy az egyikből a másikba mentünk. Májusban fogunk Litvánia ellen játszani egy világbajnoki selejtezőt, amit mindenképpen meg kell nyernünk. Illetve jön nyáron az olimpia és az arra való felkészülés. Az már önmagában egy nagyon nagy eredménye a magyar férfi kézilabdának, hogy ott van az olimpián, de nyilván mindent meg fogunk tenni azért, hogy jó eredményt érhessünk el.
Azért két évvel ezelőtt ilyentájt nem volt adott, hogy most erről így és ebben a kontextusban beszélhessünk…
Egy Európa-bajnokságon könnyen lehet rossz eredményt elérni. Általában nehéz csoportok vannak, nem egyszerű továbbjutni. A mi négyesünkből Montenegró mindenkitől egy góllal kapott ki, ami szinte nem különbség. A 18. helyen végeztek, pedig nüanszokkal maradtak le a továbbjutásról. Így volt ez velünk is két éve, csak hazai pályán ez még inkább fájt. Mi nem vagyunk annyira nagy válogatott, mint Dánia, Franciaország vagy Svédország, akik kisujjból továbbmennek. Velünk együtt nagyjából 15 csapat azonos szinten van, szóval nem egyszerű feladat.
Elindult a Ferencvárosban pár éve egy újjáépítés a férfi csapatban, aminek talán az első hírnöke volt. Megközelíthetik egy-két éven belül a két nagycsapatot, a Szegedet és a Veszprémet?
A Fradinak az én tudomásom szerint az a koncepciója, hogy fiatal magyar játékosokat felépítsen, és a karrierjüket beindítsa. Nem gondolom, hogy a Szeged és a Veszprém mellé kellene felnőni, de mögöttük jó lenne ott lenni, mondjuk a Tatabányával versenyezve. Nekem szimpatikusabb is ez, hogy szinte csak hazai játékosokból áll a csapat, emellett van a klubnak egy komoly történelme is, ami imponáló. Így talán egy szurkolónak is könnyebb azonosulnia, de nekem biztosan.
Tehát az, hogy pont a Tatabányáról is igazolnak majd a következő szezonra válogatott játékosokat, nem fogja felülírni a célokat?
Azt gondolom, a célok nem fognak változni, de lehet, hogy erről a vezetők mást mondanak.
Mindig elmondja, ha előjön, hogy mennyire fájó volt eljönni Veszprémből. Annyi idő után akár már olyat is megfogalmazott magának, hogy esetleg onnan szeretne visszavonulni?
Ez így volt. Az én tervem akkoriban úgy nézett ki, hogy Veszprémben szeretném befejezni a pályafutásomat. De ezt csak én gondoltam így, a klub nem. Nagyon szerettem ott játszani, és mindent meg is tettem a klubért, de végül máshogy alakult.
Visszatérő szereplő az interjúiban a fia, Noé. Mindig azt mondja, hogy fontos, hogy lássa még játszani, legyenek emlékei erről. Annyiszor jött ez elő, hogy meg kell kérdezzem: van ennél nagyobb hajtóerő most az ön életében?
Igazából nincs. Kézilabdában sem és az életben sem. A legnagyobb motivációm a családom, a feleségem, a kisfiam. Minden, amit teszek a pályán vagy azon kívül, akár a civil életben, bármikor, amikor törekszek a jobbra, az mind miattuk van.
Ha minden igaz, van egy olyan szabály otthon, hogy nem lehet a kézilabdáról beszélgetni. Tehát bőven elég az, amennyit napközben foglalkozik ezzel. Pályafutása végeztével nem feltétlen a csarnok közelében látjuk majd?
Az elejére reagálva, igen, ez így igaz. Kimondottan nem szeretek otthon „szakmázni”. Az ember nem szívesen viszi haza, pláne, ha olyannal foglalkozik, amihez egy idő után mindenki érteni akar. Nem tudom még, hogy benne maradok-e majd a kézilabdában edzőként vagy sportvezetőként. Nem zárkózom el ettől, de nem is ragaszkodom hozzá.
